Tovább az elektronikus kiadványokra
Tovább az Eseménytárra

 

 

A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.

A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.

A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.

A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.

A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.

A Helytartótanács egyházi bizottsága új tervet készített a papnevelésről, amely a püspöki kar elképzeléseiből alig tett valamit a magáévá: a szemináriumokat teljesen az államhatalomnak vetette alá, az oktatók kinevezését, a tanrendet és a tankönyveket központilag szabályozta, a püspököknek csekély felügyeleti jogot hagyott meg.

Az országgyűlés alsóházának két dunai kerülete ragaszkodott a katolikus vallás előjogaihoz. (A protestánsokat csak „bevett”, de nem egyenjogú felekezetnek tekinti.)

II. Lipót rendelete lehetővé tette, hogy a tanító rendek saját törvényeik szerint válasszák meg provinciálisaikat. Ez azt jelentette, hogy a rendek káptalanja három jelöltet állíthatott, s közülük nevezte ki a király a provinciálist. Ez a gyakorlat 1918-ig volt érvényben.

 

A Helytartótanács 17 965. szám alatt engedélyezte a Pesten letelepedett görögöknek és makedón-románoknak, hogy elszakadjanak a szerbektől, azaz önálló görög egyházközséget alapítsanak, és külön templomot építsenek. → 1792–1930.

Az országgyűlés alsóházának két tiszai kerülete a protestáns vallások teljes egyenjogúsítását követelte. Javaslatuk szerint a vallási szabadság alapja az 1606-ban kötött és 1608-ban becikkelyezett bécsi, és az 1645-ben kötött, 1647-ben becikkelyezett linzi békekötés. E kettő tehát, mint nemzetközi szerződés, jusson kifejezésre a hitlevélben, a vele ellenkező későbbi törvényeket és királyi rendeleteket töröljék el; mondják ki a protestáns vallások gyakorlásának teljes szabadságát, az egyházkormányzat, az iskolaalapítás, -fenntartás, a tanrendszer, az egyházi és iskolai alapítványok kezelésének a függetlenítését, a korlátlan polgárjogok gyakorlását; nyíljanak meg a városi, megyei és az országos hivatalok a protestáns felekezetű polgárok részére; a vegyes házasságból származó gyermekeknél a nem kövesse a nem vallását, hacsak a szülők eltérően meg nem állapodtak, ám ebben az esetben a gyermekeknek, nagykorúságuk betöltése után, jogukban áll vallásukat megváltoztatni.

A porosz Christoph Bonaventura zirci perjel Veszprém vármegye közgyűlése előtt Zirc Heinrichautól való elválasztását jogtalannak nevezte, mondván: Heinrichau királyi megerősítéssel úgy kapta meg Zircet, hogy a heinrichaui apátok egyben zirci apátok is. → 1791. szeptember 26.

Veszprém vármegye közgyűlése javasolta a országgyűlésnek a zirci ciszterci apátság elválasztását Heinrichautól (ahová 1699. december 17. óta tartozott), mert: 1. az apátság lelkiekben kevés szolgálatot tesz a hazának; 2. az apátság jövedelmét a haza nagy kárára kiviszik; 3. magyarokat csak kis számban vesznek fel, az apátválasztásnál pedig megfosztották a magyarokat a passzív választójogtól. → május 18.

II. Lipót Circa ecclesiastica et religionaria néven megjelent rendelete néhány egyházi kérdésről. Az I. szakasz rendelkezései: 1. függőben hagyta a plébániák további rendezését mindaddig, amíg az összeülő országgyűlés róla részletesen nem határoz; 2. ugyanez várt az eltörölt szerzetesrendekre kolostoraikkal, monostoraikkal s lefoglalt, eladott vagy elidegenített ingó és ingatlan vagyonukkal együtt, de a püspökök már most megkapták a felhatalmazást, hogy a szükséghez képest konszekrálhatják vagy benedikáltathatják azokat a kolostori, monostori templomokat és kápolnákat, amelyeket eddig profán célokra használtak; 3. tekintettel arra, hogy a generális szemináriumokat az iskolaév közepén nem lehetett megszüntetni s helyettük az egyházmegyeieket felállítani, a rendelet előírta, hogy a papnövendékek nevelése és kiképzése akként történjék, hogy azok megfelelhessenek a buzgó lelkipásztori követelményeknek. A további intézkedésre nézve a rendelet fölhatalmazta a püspöki kart, hogy tervezetet készítsen és nyújtson be II. Lipótnak; 4. a kegyes alapítványokat és ezek kamatos tőkéit II. Lipót eredeti rendeltetésüknek kívánta visszaadni, de az államkassza súlyos gondjai miatt ideiglenesen a kincstár kezelésében maradtak; 5. azokat a székesegyházi, társaskáptalani, prépostsági és apátsági javadalmakat, amelyeket 1780 után beneficiátusaiktól megfosztottak, május 1-jei határidővel kivették a vallásalapból s érdemes egyházi férfiaknak adományozták; 6. a kincstár jogát nem érintő interkaláris jövedelmek a jövőben a káptalani testületeket, a javadalmak adminisztrátorait vagy a plébániákat illessék meg, aszerint, hogy milyen jellegűek voltak; 7. megszüntette a katolikus klérus vallásalapi és a várerősítési adózását azzal a kikötéssel, hogy akik azt önként vállalták, azok továbbra is adózzanak, hacsak az országgyűlés másként nem határoz; 8. az érseki és a püspöki nemesek felkelési kötelezettségére nézve a korábbi törvények maradtak életben; 9. a falusi plébániák betöltésére vonatkozóan érvényben maradt az 1790. február 9-i rendelet; 10. a püspökök jogai ebben a pontban azzal a módosítással maradtak érintetlenül, hogy a pályázók közül nem csupán hármat kell felterjeszteni a kegyúrhoz, hanem mindazokat, akiket erkölcs és tudás tekintetében alkalmasnak találtak. A rendelet II. szakasza a házassági és bírósági kérdésekben döntött: a latin és görög szertartású katolikusok, továbbá az ortodoxok házasságára nézve visszaállították a II. József előtti törvényes állapotot, míg a protestánsokra nézve addig, amíg az országgyűlés új törvényt nem alkot, az 1786. évi pátenst hagyta érvényben. Hatályon kívül helyezte II. József azon rendelkezését, hogy államellenes vétségekben az egyházi alattvalók kötelesek voltak elöljáróikat a világi bíróság előtt feljelenteni, s hogy a világi bírák bűnügyekben az egyháziakat egyszerűen elfoghatták, őrizetben tarthatták, s felettük ítélkezhettek. Ugyancsak megszüntette a világi hatóságok azon jogát, amelyet eddig polgárjogi tekintetben a lelkipásztorkodás terén működő szerzetesek felett gyakoroltak, s őket a püspököknek vetette alá. A III. szakasz a tolerancia kérdésében a döntést az országgyűlésre bízta. A IV. szakasz úgy intézkedett, hogy ezen túl az egyetem, az akadémiák és a gimnáziumok tanítási nyelve ismét a latin legyen.

A vatikáni államtitkárság Giombattista Caprara bécsi nunciusnak tolmácsolta VI. Pius pápa véleményét a magyar főpapság törekvéseiről: „A Szentatya amilyen nagy tetszéssel vette tudomásul azon kiváló főpapok buzgóságát és egyházias érzését, akik rajta vannak, hogy püspöki hatáskörük és jogaik minden vonalon visszaállíttassanak, éppen úgy nem érti, hogy a kiváltsággal felruházott szerzetesrendek függését miért akarják maguknak fenntartani vagy legfeljebb csak a helyi főnököknek átengedni. Akár az egyik, akár a másik eset valósul meg, egyik sem lesz tökéletes, mert megsemmisíti a generális főnökök joghatóságát.” A nunciust tette felelőssé, hogy az ilyen törekvések meg ne valósuljanak, s a kánonokban előírt joghatóság újra érvényesüljön Magyarországon.

 

Giombattista Caprara bécsi nuncius örömmel jelentette a vatikáni államtitkárságnak, hogy „az új uralkodótól sok jót lehet várni”.