A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.
A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.
A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.
A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.
A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.
 |  Ez idő tájt készülhetett az Újszászon előkerült arany Krisztus-korpusz. | Gizella királyné Regensburgban eltemetett anyja síremlékére rekeszzománcos, igazgyöngyökkel és ékkövekkel díszített aranylapokkal borított feszületet készíttet. | Sebestyén az esztergomi érsek. | II. Henrik német király ellen fellázad fivére, Brúnó (a későbbi augsburgi püspök), majd Magyarországra menekül. I. (Szent) István magyar király – a testvérek sógora – közvetítésével a fivérek kibékülnek. (Egy későbbi forrás szerint a viszály elsimításában a felek testvére, Gizella magyar királyné is szerephez jutott.) | I. (Szent) István és Gizella királyné palástot adományoz XVIII. János pápának. (A palást, ami utóbb a metzi Szent Arnulf apátságba került, a francia forradalom alatt, a 18. század végén elpusztult.) | I. (Szent) István hadjáratot vezet az Erdély déli részén lévő bolgár-szláv államalakulat fejedelme, Keán ellen, akit legyőz, s területét országához csatolja. (Más vélemény szerint az István ezen hadjáratáról szóló tudósítások valójában a király 1015. – vagy 1018. – évi bulgáriai hadjáratára vonatkoznak, s a „Keán” név Sámuel bolgár cár uralkodói címének török megfelelőjéből, a ‘kagán (kán)’ szóból származik. (→ 1015) | I. (Szent) István megalapítja az erdélyi püspökséget. | Querfurti Brúnó (szerzetesi nevén: Bonifác) Magyarországon a „fekete magyarok” között térít. (→ 1008 körül) | I. (Szent) István király sikeres hadjáratot vezet anyai nagybátyja, az Erdélyben (más vélemény szerint Észak-Erdélyben) uralkodó Gyula (Prokuj) ellen: területét országához csatolja, Gyulát és családját fogságra veti. (→ 1015–1018 között) | A Délkelet-Alföldön (a Maros, a Tisza, az Al-Duna és Erdély által határolt területeken) országló magyar törzsfő, Ajtony megkeresztelkedik a bulgáriai Vidinben, s Marosvárott (a későbbi Csanádon) monostort létesít görög szerzetesek számára. (→ 1028 körül) Szent Gellért püspök ún. nagyobb legendája szerint Ajtony „igencsak nagyra volt tulajdon erejével és hatalmával. Hét feleséget is tartott, merthogy a keresztény hitben nem volt éppen tökéletes. István királynak pedig a legkevésbé sem adta meg a tiszteletet, annyira bízott ama harcosok és nemes emberek sokaságában, akik fölött uralmat gyakorolt. Szilaj lovainak se szeri, se száma nem volt, azokról nem is beszélve itt, amelyekre a lovászok gondozásában a házak táján vigyáztak. Barmokkal is végtelen számban rendelkezett, minden csordát egy-egy gulyás keze alá adva, s voltak azonfelül uradalmai és udvarházai is, de még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is bitorolta a hatalmat, amikor e folyó révjeiben végig a Tiszáig vámszedőket és őröket helyezett el, s nem hagyott kisiklani semmit a vámoltatás alól. [...] S minthogy a föld e férfiút szolgálta a Körös folyótól egészen az erdélyi részekig [...], amelyet végig mindenestül a maga hatalma alatt tartott, ezért fölényben volt a fegyveresek sokaságát illetően, a királlyal pedig a legkevésbé sem törődött.” (Almási Tibor fordítása.) |