(Szent) Gellértet püspökké szentelik. Egyházmegyéje Ajtony egykori területeire terjed ki, székvárosa az 1028 után Csanádnak nevezett egykori Marosvár. A később szentté avatott (→ 1083. július 26.) Gellért nagyobbik legendájában olvasható a magyar népdal és a kézimalom első írott említése: „Történt pedig egyszer, hogy valakinek védelmére a királyhoz igyekezett; annak a vidéknek egy erdős ­részén, mely disznók legeltetésére szolgált, volt egy tanya, és ebben délidőben megszállott. Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez. Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Valterhez: »Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?« És mindketten nevettek az éneken. Minthogy pedig a malmot egy asszony hajtotta kezével, és az ének magasabbra szállt, a püspök pedig eközben ágyában feküdt, még egyszer így szólt még mindig mosolyogva: »Magyarázd meg nekem, Valter, miféle dallamú éneklés ez, amely lejtésével arra késztet, hogy az olvasást abbahagyjam?« Amaz pedig ezt mondta: »Nótának dallama ez! Az asszony, aki énekel, ennek a gazdának ­szolgálója, akinél szállást kaptunk. Urának búzáját őrli ilyenkor, mikor a vidéken ­másféle malom éppen nem található.« Mire a püspök így szólt: »Géppel jár vagy kézi munkával?« »Géppel is, kézi munkával is – mondja rá Valter –, nem húzza semmiféle barom, hanem az asszony saját kezével ­forgatja.« »Csodálatos dolog – mondja a püspök –, hogyan boldogul az ember. Mert ha gép nem volna, a fáradalmat ki tudná ­elviselni? Boldog egy asszony – folytatja –, aki bár mások hatalma alatt áll, köteles munkáját ilyen szépen, zúgolódás nélkül, vidáman végzi.« És jócskán adatott pénzt néki.” (Szabó Flóris fordítása.)