Az 1145 végén meghirdetett második keresztes hadjárat résztvevőjeként III. Konrád német király hadával ­átvonul Magyarországon. Seregében van rokona, Ottó freisingi püspök is, aki utóbb I. (Barbarossa) Frigyes ­német-­római császárról írt munkájában a magyarokkal szemben ellenséges, ugyanakkor személyes élményein alapuló, részletes beszámolót közöl magyarországi tapasz­talatairól: „[Magyarország] mivelhogy körös-körül erdőségek, hegyek [...] környékezik, tudvalevőleg bensejében nagy ­kiterje­désű síkság, amelyet jeles folyók és vizek ­öntöznek, erdőkben fölötte gazdag, erdei telve mindenféle vadakkal, s felületének ­természeti szépsége épp oly bájos, mint ­amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy az Isten paradicsomának [...] látszik lenni. A [...] magyarok pedig rút ábrázatúak, szemük mélyen ülő, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetően egyaránt barbárok és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet vagy inkább csodálandó az isteni elnézés, amely nem mondhatom, hogy embereknek, hanem ilyen emberi szörnyetegeknek oly gyönyörűséges országot adott. Abban azonban a görögök megfontoltságát utánozzák, hogy semmiféle nagy dologba nem kezdenek gyakori és hosszas tanácskozás nélkül. Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való házaik vannak, azért az egész nyári és őszi időben sátrakban laknak. Amikor királyuk udvarában összejönnek, az ­elő­kelőbbek közül némelyek széket visznek magukkal, és országuk állapotáról tárgyalni, tanácskozni el nem mulasztják. [...] Mindnyájan úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy nemcsak nyílt ellentmondásokkal fölingerelni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek gondolnák. Innen van, hogy ámbár az említett királyság hetven vagy még több ispánságra oszlik, minden székhelyről a haszon két része a királyi kincstárnak jut, csak a harmadik rész marad az ispánnak, és ebben a nagy területű országban senki sem mer a királyon kívül pénzt verni vagy vámot szedni. [...] A fejedelem semmiféle véleményt nem kér a hozzá hasonlóktól, amint az nálunk szokás, a vádlott védelmére semmiféle engedelmet nem adnak, hanem mindenkinek ­maga­tartását egyedül a fejedelem ítéli meg. Amikor pedig a király akarja vezetni a sereget, akkor mindnyájan ellentmondás nélkül egy hadban egyesülnek, s [...] akik a katonai rendből valók, csak a legsúlyosabb okkal mernek otthon maradni.” (........... fordítása)