Nyugat-Szibéria késő bronzkora, amely öt régészeti kultúrára tagolódik. 1. Az Uráltól keletre lévő ligetes és tajgai ­terüle­teken, a Tobol–Irtis–Ob-vidéki ligetes és steppei sávban különítették el a mezsovkai kultúrát. (1000–500); 2. Az Irtis ­középső szakaszán a közép-irtisi kultúrát (1100–800); 3. Az Ob felső szakaszánál a Tomszk-vidéki Irmeny kultúrát (1000–­600); 4. Az Ob északi, alsó szakaszánál az atlimi kultúrát (1100–700); 5. A ­Jamál-­félsziget déli részének műveltségét (1000–700).

A magyar és az obi-ugor (vogul és osztják) nyelvek elválása. (A vogul és az osztják majd csak Kr. u. 1000 körül válik el egymástól.)

Nagyjából ugyanebben az ­időben válik szét a balti finn nyelvközösség is.

A bronzkorból a vaskorba való átmenet időszaka Nyugat-Szibériában. A területen feltárt tárgyi emlékek ekkor négy nagyobb kulturális egységre oszlanak: 1. Gamajuni műveltség az Uráltól keletre eső területen (800–600). 2. Krasznoozeroi műveltség az Irtis középső szakasza mentén (900–700). 3. Molcsanovói műveltség a Felső-Ob vidékén, a Csulim, Tom, Narim folyók környékén (900/800–700/600). 4. Zavjalovói műveltség Novoszibirszk körzetében (800– 600).

A bronzkor végén és a vaskor elején jelentős népmozgás ­figyelhető meg északról dél felé. Ilyen a krasznoozerói műveltség, amelynek népessége a ­Középső-­Irtisnél, valamint a zavjalovói műveltség ­népe, amely a novoszibirszki Ob-vidéken ­telepszik meg. Eredetük az északi Alsó-Ob vidékére, az atlimi kultúra területére vezethető vissza, s az ottani fésűs-gödröcskés és ­keresztes-­gödröcskés edénydíszítés hagyományát hozzák magukkal. E jövevények bizonyára szamojéd nyelvűek lehettek, akik egészen a Szaján–Altáj vidékéig kiterjesztették a szamojédok szállásterületét. Így ­tehát alighanem revízióra szorul az a korábbi nézet, amely szerint a szamojédok az újkőkor óta a Szaján–Altáj környékén éltek, s innen vándoroltak egyes csoportjaik északra. (A Kr. születése körüli időben még egy újabb szamojéd csoport költözik a Felső-Obhoz, a kulajkai műveltség népessége, amelyben a kutatók mérvadó többsége az ősszölkupokat sejti. → Kr. e. 500–Kr. u. 500)

Az eurázsiai steppe és ligetes steppe ­öve­zetében kialakul a lovas nomadizmus, a pusztai és hegyi legelőket legjobban hasznosító legeltetési forma. (Előbb a steppei, majd a ligetes területeken.) Lényege, hogy az állatokat a völgyekben vagy a délebbi folyótorkolatokban, védettebb helyeken fekvő, jobbára hosszú életű téli szállások, és az északabbi övezetben vagy a hegyi ­legelőkön kialakított, ideiglenes nyári ­szállások közt terelik. Ily módon az ­álla­tokat mindig megfelelő legelőkön tartják. E ­gazdálkodási mód következtében igen nagy mértékben megnőtt az állatállomány, egy-egy nemzetség vagy nagycsalád kezén hatalmas ­állat­vagyon halmozódhatott fel, ami társadalmi rangjukat is megnövelte. (Egyes feltevések szerint már a Kr. e. II. évezredben a ­nagy­állattartó népek is ­nomád életmódot folytattak, ez azonban egyrészt vitatható, másrészt a korai mozgékony állattartás sok ­vonásában különbözhetett a későbbi nomadizmustól.) A nomádok a téli szállások környékén mindig műveltek szántóföldeket is, bár a földművelés alárendelt szerepet játszott gazdálkodásukban. Amikor valamely közösség jelentős része nem nomadizál, hanem földet művel, gazdálkodását félnomádnak nevezzük.

A Tuvában előkerült két ­arzsáni sír kora. Mindkettő egy-egy gazdag nomád fejedelem és kísérete temetkezése. Az első sírt – amely a Kr. e. 850 és 700 közé keltezhető – a feltárás előtt már kirabolták, a mintegy száz évvel későbbi második sír azonban érintetlenül került elő. E gazdag sírok igazolják, hogy Belső-Ázsiában jött létre először a kezében óriási vagyont és hatalmat összpontosító nomád elit. Ugyan­csak itt jelennek meg először az ún. szkíta állatstílusban fogant művészi tárgyak. Ezért véli úgy több kutató, hogy a szkíta népesség és a szkíta kultúra itt alakult ki, s később innen került Kelet-Európába. (→ 700–200) E felfogás azonban vitatott.

A Káma folyó tágabb körzetét és a Volga ­középső vidékének jelentős részét ­ma­gában foglaló ananyínói műveltség kora, amelyet rokon kultúrák csoportjaként ­ér­telmeznek. A helyi bronzkori (főként ­ka­zányi, → 1600/1500–800) lakosság utódai és az Urál keleti oldaláról ideköltözött népcsoportok hozták létre. (Ez utóbbiak mongoloid vonásokkal rendelkező elhunytjait lelték meg a lugovói temetőben.) Kr. e. 500 körül a Közép-Volga nyugati területét feladják, ekkor területük a Káma, Vim, Vicsegda völgyére szűkül. Ekkori emlékeik a még differenciálatlan permi finnugor csoport hagyatékai. Népessége állattartással, földműveléssel, vadászattal foglalkozott. (A régebbi magyar szakirodalomban elterjedt nézet volt, hogy az ananyínóiakban az ­ős­magyarságot láthatjuk. E feltevés azonban ma már egyetlen ponton sem támogatható.)

A Volga–Oka–Szura körzetében kialakult gorogyeci régészeti műveltség kora, amely korai fázisában a textildíszes kerámia kultúrájának (→ 1300/1200–600/500) része volt. Állattartó és irtásos-égetéses földműveléssel foglalkozó lakosságának egyik legjellemzőbb kulturális jegye a gyékénydíszes kerámia. A műveltség késői ­sza­kaszán ­figyelhető meg az ősmordvinok, őscseremiszek és a középkorban kihalt muromák elkülönülése. (A cseremiszek kialakulásában azonban a gorogyeciek mellett valószínűleg a Vjátka-vidéki késő azelinói csoportok is részt vettek.)

A felső-Volga-vidéki ún. djákovói műveltség kora. A textildíszes kerámia kultúrájának (→ 1300/1200–600/500) egyik változataként jön létre, záró szakaszának kora ­bizonytalan, de valószínű, hogy ez egyes ­területein különböző időpontokra tehető. Jellemzői a jól védhető pontokon épült erődített települések. Népessége finnugor nyelvű volt, a középkorban kihalt merják és mescserek, valamint néhány kis balti finn nép elődei.