Az oldalon lévő Célzott keresés használatával, illetve a bejegyzések alatt található címkék segítségével könnyen megtalálhatja az Ön által keresett kronológiát
A kelet-európai szkíta műveltség kora. (→ 800–600) A minden bizonnyal óiráni nyelvet beszélő szkíták a Fekete-tengertől északra elterülő és a Kubán-vidéki steppéken éltek, de uralmuk alá hajtották a környező népeket is, amelyek szállásterületére is kisebb számban beköltöztek, többek között az Alföldre is. Igen tagolt társadalomban éltek, feltehető, hogy létrejött náluk a nomád típusú államiság is. Fejedelmeik és előkelőik sírjai fölé hatalmas halmokat emeltek (Csertomlik, Szoloha, Tolsztaja Mogila stb.). E rendkívül gazdag mellékletekkel ellátott sírokat általában már a régebbi időkben kirabolták, de még a megmaradt leletek is az ún. állatstílusban fogant szkíta ötvösművészet páratlan gazdagságát szemléltetik. A szkíták ugyan alapvetően nomádok voltak, de számos népcsoportjuk földművelő volt, jelentős mennyiségű gabonát szállítottak a görögöknek. Sok nagy alapterületű, földsáncokkal és árokkal körülvett erődített településük, a Dnyeper torkolatánál pedig valóságos – nomád jegyeket viselő – városuk is volt. Területüket Kr. e. 300 és 200 között a keletről jött szarmaták foglalták el, ezt követően a szkíták nagy része a Krím félsziget steppei területeire menekült, s itt egészen Kr. u. 300-ig fennmaradtak, itteni fővárosuk Neapolis volt. Történelmük, életmódjuk és hitviláguk sok részletét a történetírás atyja, a görög Hérodotosz (kb. Kr. e. 484–426) műve őrizte meg az utókor számára. (A középkorban az európai történetírás egyöntetű felfogása szerint minden keletről jött nép [hunok, avarok, magyarok] Szkítiából indult nyugati vándorútjára. Ezt a nézetet veszi át a magyar Anonymus [→ 1210 körül], Kézai Simon [→ 1282–1285 körül] és a későbbi krónikaírók is. Innen táplálkozott később a magyarok szittya eredetének tudálékos elmélete is, amely a hun eredet mítoszával fonódott egybe.) A szarmaták uralma az eurázsiai steppevidék jelentős részén. Történelmüket négy vagy öt fázisra osztja a kutatás. A korai időszakban a dél-Urál-vidéki steppéken, a Volga alsó szakasza mentén és az Azovi-tengertől keletre éltek. Kr. e. 400 és 300 között jelentős tömegeik vándoroltak a Dél-Uráltól a Volgához, majd 300 és 200 között a Fekete-tenger északi partvidékére, ahonnan kiszorították vagy leigázták a szkítákat. A szkítákhoz hasonló nomád életmódot folytattak, hasonlóak voltak fegyvereik, öltözködésük és művészetük is, amely a korban elterjedt, ún. állatstílus egyik változata volt. Az írott források és a feliratokon ránk maradt nevek alapján a két nép nyelve is hasonló, óiráni jellegű volt. Előkelő halottaik sírjai fölé ők is hatalmas földhalmokat emeltek (az eddigi leggazdagabb a Kr. e. 4. századi filippovkai kurgán), de Kelet-Európában már nagyon gyakran a korábbi réz- és bronzkori kurgánokba ásták sírjaikat. Időszámításunk kezdete után több hullámban az Alföldre is beköltöztek (jazigok, roxolánok), itt azonban nomád életmódjuk jelentősen átalakult, a népesség zöme falulakó földművelővé vált. A Dél-Uráltól keletre eső pusztákon élő szarmaták valószínűleg közvetlen szomszédai voltak az ősmagyarságnak, de az is meglehet, hogy a kutatók által szarmatáknak tartott itteni csoportok egy része a nomád ősmagyarság közössége volt. A nyugat-szibériai ligetes steppén, a Tobol és bal oldali mellékfolyói (Iszety, Miasz, Uj) mentén létrejött gorohovói régészeti műveltség kora. Népessége ugor nyelvű lehetett, földműveléssel és állattartással foglalkozott. Halottaik sírjai fölé kis földhalmokat emeltek. A műveltség nagyon sok vonásában a szomszédos szargatkai kultúrához hasonló, népessége zömmel a szargatkaiakéba olvad be. Az Ob alsó szakaszának és mellékfolyóinak tágabb körzetében elkülönített uszty-poluji vaskori régészeti műveltség kora. Az Ob Poluj nevű mellékfolyója torkolatánál feltárt névadó erődített településen földbe mélyített házakat figyeltek meg, de a délebbi területeken felszíni lakóházak is előfordulnak. Maga az uszty-poluji település felhagyása után a környék lakosságának áldozóhelye, szent ligete lett. Igen nagy számban kerültek elő faragott csont- és faeszközök. E művészi faragványok egyrészt a helyi arktikus hagyományokat, másrészt a déli steppei állatstílus jegyeit hordozzák. V. N. Csernyecov feltevése szerint a műveltség halász-vadász népessége két elemből tevődött össze: a helyi uráli nyelvű reliktumnépességből és a Középső-Irtis vidékéről ideköltözött déli jövevény lakosságból. Úgy vélte, hogy e két népelem keveredése nyomán alakult ki az obi-ugorok egy része, főként az osztjákok egyes csoportjai. Az Irtis–Isim–Tobol-vidéki szargatkai műveltség kora. Népességében egyre több kutató az ősmagyarokat véli, s feltételezi, hogy itt lehetett a magyar őshaza, ahol az önálló ősmagyar etnikum kialakult. A szargatkaiak is halomsíros temetőket hagytak hátra, egy-egy halom alatt talán családi közösségek nyugszanak. Az előkelő család- vagy nemzetségfő sírját fával bélelték, és gazdag mellékletekkel bocsátották túlvilági útjára az elhunytat. A leggazdagabb temetkezés az Omszk közelében lévő, az időszámításunk kezdete körüli időre keltezhető rozsgyesztvenkai temetőben került elő. Az itt fellelt tárgyak erős déli kapcsolatokra utalnak. A közép-ázsiai szaka, az Urál-vidéki szarmata, majd az ázsiai hun hatás is erősen érezhető a műveltség területén. A lakosság földművelő-állattartó gazdálkodása a déli területeken erős nomád hatásokat mutat (sertést például alig tartottak). A déli területsávban lakók bizonyára áttértek a nomád vagy félnomád állattartásra. (→ 800–600) A késői időszakban a népesség nagy része – főképpen a mozgékonyabb életmódot folytatók – az Urál nyugati oldalára vándoroltak, ahol a kusnarenkovói kultúra létrehozóit láthatjuk bennük. (→ 550–750) Az Ob–Tom–Narim folyók környéki erdős-mocsaras területeken kialakult kulajkai régészeti műveltség kora, amely később óriási területeken terjedt el a Felső-Ob, a Felső- és Középső-Irtis, Baraba és az Alsó-Ob vidékén. Népességét a kutatás főként ősszamojédnak véli, de peremterületein más népcsoportok, elsősorban az obi-ugorok elődei is élhettek. (→ 500–900) Hérodotosz nevezetes történeti művében (IV, 22) a szkíták szomszédságában megemlíti a jürka nevű népet is, amely az erdőkben lovon, kutyával vadászik. A magyar történeti irodalomban e népet többen az ugorokkal, vagy egyenesen az ősmagyarokkal azonosították, mivel az orosz középkori források a vogulok és az osztjákok lakóhelyét Jugrának vagy Jugriának nevezték, s néha ezzel a névvel illették a korabeli Magyarországot is. Ez utóbbi név azonban nem fordul elő a forrásokban a Kr. u. 11. század előtt, ezért aligha azonosítható a Hérodotosz által említett névvel. Az Altaj hegységben feltárt, ún. „fagyos kurgánok” kora (Pazirik, Ak-Alaha). A magashegyi klímaviszonyok miatt a fából készült sírkamrákba befolyt csapadék megfagyott, s a rövid nyarak idején nem olvadt fel, így a sírokban lévő szerves anyag is megőrződött. Megmaradtak az ún. állatstílusban fogant fafaragványok, a rátétdíszes, pompás nemezszőnyegek, az emberek és lovak tetemei, jól láthatók az ősi tetoválások. Itt tárult fel először az egykori nomád előkelők sírokba mentett hihetetlen gazdagsága, a korabeli művészet remek alkotásainak teljes skálája. Az egyik paziriki sírban a temetési szekér darabjait is meglelték. Az egykor itt élő ázsiai szkíták halottaikat a téli szállásaik környékén helyezték örök nyugovóra. Erre az időre keltezhető a Balhas-tótól délre, Dél-Kazahsztánban feltárt Isszik nevű kurgánban lelt rendkívül gazdag szaka temetkezés is. Az egykori nomád fejedelmet arannyal gazdagon ékesített ruhában temették el. (Ezért kapta a szakirodalomban az „aranyember” nevet.) A sírban lelt ezüstcsészén rovásszerű, viszonylag hosszú felirat van, amit azonban még nem fejtettek meg. Kr. e. 4. századra keltezhető az 1990-es évek végén a dél-uráli steppén, Orenburg közelében feltárt, ugyancsak rendkívül gazdag mellékletű filippovkai szarmata halomsír. Az arany- és ezüsttárgyakban bővelkedő mellékletből különösen figyelemre méltóak az eddig páratlan szarvasszobrok, amelyekből 26 darabot találtak. Fából faragták ki az állatok alakját, majd vékony aranylemezzel fedték azok felületét. A filippovkai ötvöstárgyak átmeneti stílust képviselnek az európai és a paziriki emlékek között. |