Az oldalon lévő Célzott keresés használatával, illetve a bejegyzések alatt található címkék segítségével könnyen megtalálhatja az Ön által keresett kronológiát
A harinóival (→ 350–600) sok vonásban rokon vanvizdinói műveltség kora a Vicsegda és a Pecsora folyók vidékén zürjénföldön. Ennek kialakulásában is igen fontos szerepet játszottak a délről érkezett nomád közösségek, amelyek jellegzetes halmos temetőik hagyományát egészen 700-ig megőrizték. Lassanként azonban átvették a helyi hagyományokat és beolvadtak a számbeli többségben lévő itteni népességbe. Utódaik kétségkívül a zürjének. Keletről a szavírok érkeztek a Kaukázustól északra elterülő vidékekre, ahol uralmuk 557-ig tartott. Konstantinápolyban megkeresztelkedik Gordasz, a krími Boszporosz (= Kercs) város környékén tartózkodó „hunok” (valójában bolgár-törökök) fejedelme. Amikor népéhez visszatér, s őket is meg akarja téríteni, azok fellázadnak ellene, megölik, és helyébe testvérét, Muageriszt teszik fejedelemmé. Ez utóbbi nevében többen a „magyar” népnevet vélték felismerni, ami azonban sem nyelvészeti, sem történeti érvekkel nem támogatható. A Káma alsó szakaszától délre, főként Baskíria területén valószínűleg zömmel a nyugat-szibériai őshazájából ideköltözött (→ Kr. e. 500–Kr. u. 400/500) magyarság hagyatéka a kusnarenkovói műveltség. (→ 552) A Vjátka bal oldali mellékfolyója, a Csepca völgyében kialakult polomi régészeti műveltség kora. Főként sík temetőik ismertek. Földműveléssel és állattartással foglalkoztak. A helyi alapokon kialakult itteni későbbi csepcai műveltség népessége már kétségkívül votják (udmurt) volt. Délről nomád eredetű népcsoportok érkeznek a Középső-Volga Szamara-vidéki szakaszához, s a Volga nagy kanyarja által közrefogott területen telepednek meg. A helyi kutatók általános feltevése szerint onogur-bolgárok voltak, ezt azonban néhányan vitatják is, mivel a jövevények temetkezési szokásai (kővel kirakott halomsírok) különböznek a volgai, doni és dunai bolgárok temetőitől. 650 után – valószínűleg több hullámban – újabb déli csoportok érkeznek. A temetkezési szokások sokszínűsége arra utal, hogy kevert népiségűek voltak, anyagi műveltségük számos, az Észak-Kaukázus és a Don–Donyec vidékére jellemző vonással rendelkezett. Minden bizonnyal bolgár-török nyelvet beszéltek, s kapcsolatba kerültek a keleti szomszédságukban élő ősmagyarsággal (→ 550–750). Ezért joggal feltehető, hogy bolgár-török jövevényszavaink legkorábbi rétege ekkor kerülhetett nyelvünkbe. (→ 740/750–950) Létrejön a belső-ázsiai nomád szervezetű Türk Birodalom, amely rövid idő alatt óriási területeket és számtalan népet hajt uralma alá. (Fennáll 630-ig.) A hódító hadjáratok hatalmas népvándorlást indítanak el a steppén, az egyes népcsoportok nyugat, mások dél vagy észak felé, a ligetes és erdős övezetbe menekülnek. (Valószínűleg az ősmagyarság is ekkoriban hagyja el nyugat-szibériai hazáját s költözik az Urál hegység nyugati oldalára, ahol ők lesznek a kusnarenkovói régészeti műveltség [→ 550–750] létrehozói.) Az 560-as években a birodalom nyugati részének fennhatósága alá kerül a Kaukázustól északra elterülő terület is az ott élő népekkel (onogurok, szavírok, alánok) együtt. 582-ben a birodalom keleti és nyugati szárnya két önálló résszé válik. Az avarok Kandik vezetésével követeket küldtek Justinianus bizánci császár színe elé. Főként a Káma bal parti mellékfolyója, a Szilva völgyében és annak körzetében kialakult a nyevolínói régészeti műveltség kora. Elődjének a harinói kultúra (→ 350– 600) tekinthető. A minden bizonnyal ugor nyelvű földművelő és állattartó népesség fejlett, erősen rétegzett társadalomban élt, amelyben fontos szerep jutott a törzs- és nemzetségfők katonai kíséretének. A halmos és sík temetőkben az elhunyt fegyverforgatókat veretes övekkel, fegyverzettel és lószerszámmal bocsátották túlvilági útjukra. A műveltség késői szakaszában a népesség jelentős része rejtélyes módon eltűnik vagy elpusztul. Ennek oka pusztító járvány vagy tömeges elköltözés lehetett. Feltehető, hogy a nyevolínóiak a volgai bolgárok földjére költöztek, ahol régészeti nyomaik kimutathatók. A Szilva völgyében a későbbiekben, egészen az újkorig zömmel obi-ugorok éltek, akik lassanként áttelepültek az Urál keleti oldalára. Nagyjából ebben az időben váltak önálló néppé a volgai finnugorok (cseremiszek, mordvinok, a később kihalt merják, mescserek és muromák) a Középső- és Felső-Volga vidékén, akiknek ősei korábban a gorogyeci (→ Kr. e. 800–Kr. u. 700) és djákovói (→ Kr. e. 800–Kr. u. 600/900) műveltség lakosságát alkották. E népeket a korai orosz évkönyvek is önálló etnikai egységként említik, amelyeknek többsége e korszak végére az államalkotás küszöbére jutott. E folyamat azonban az ekkoriban kezdődő orosz terjeszkedés miatt nem bontakozhatott ki. Nagyjából ebben az időben záródott le a permi népek, a zürjének (komik) és a votjákok (udmurtok) etnogenezise is. |